.
Miercoles
Mivel ma nem az iskola épületében kezdtük a tanulást, ráérősen ébredeztünk. A borongós-esős idő ellenére kedvünk határtalan volt, alig vártuk, hogy ismét együtt legyen a spanyol-magyar csapatunk!
Reggeli után Lucia családjánál futottunk össze mi, lányok egy kártyapartira, hogy felvigyázóink megbeszélhessék a közös programjainkat. Egy árva szavukat sem értjük, ezért lopva kémleljük a pótanyukák gesztusait. Ők látszólag kedélyesen, higgadtan csevegnek, ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy már visszaszámlálunk és csütörtökön bemehetünk a suliba! (Hát, ilyet sem sűrűn írunk le normál körülmények között, de mint tudjuk, ezek most nem normál körülmények!)
A kártyával szépen elvoltunk egy darabig, viszont be kell vallanunk, hogy igenis hiányzott a csoport másik fele. Igen, a fiúkról van szó... Komolyan... már úgy összenőttünk velük!
Tutira ők is épp ezen agyalhattak, mert 10 perc nem telt el és le lett szervezve a giga churros - mission impossible. Hogy mi ebben a lehetetlen küldetés? Megmutatjuk. Íme egy XXXL-es példánya a XXI. századi spanyol édességnek:
Drága pótszüleink azt sem tudják, hogyan kedveskedjenek nekünk, szegényeknek jól a nyakukon ragadtunk erre a két napra! Aztán hamarosan megérkezik egy kevéske jóhír is - délután kinyitják számunkra az iskola melletti ifjúsági Házat! Braaaavo! Vamos Chicos! - hangzik a riadó, mi pedig szinte repülünk az újabb közös program irányába.
Az iskolapótló délutáni játékos foglalkozások csak tovább erősítik egymás iránti ragaszkodásunkat. Hiába a szürke felhők mögött feltételezhető, lemenő nap fénye, eszünk ágában sincs még hazamenni!
Ismét azzal nyúzzuk lágy szívű Madre-t és Padre-t, hogy amíg csak lehet, had maradjunk együtt. Nekik így nem marad más választásuk, somolyogva orruk alatt, esti orientációs sétára visznek bennünket.
Örök hála arany szívükért!